A vidék zene- és tánckultúrája
Kis-Szamos melléke – mint népzenei dialektus
A Kis-Szamos melléke vidékéről, az egykori Szolnok-Doboka vármegye kisnemesi falvairól van szó. A lakosság nagy része a XX. század folyamán a közeli városokban (Kolozsvár, Dés, Szamosújvár) talált munkát, s emiatt a vidék elég hamar polgárosult. Ugyanakkor a tömeges kollektivizálás miatt megindult az elvándorlás és ennek eredményeképp a magyar lakosság szempontjából szórványvidékké vált.
Ezen táj kultúrájának kutatásával, a magyarok lakta települések énekeivel, zenéjével és táncaival többen is foglalkoztak. Bonchidáról és Válaszútról már többet tudunk. Korábban ezt a két falut a mezőségi dialektusba sorolták, de az utóbbi húsz évben más színezetet kapott zenéjük, táncaik, melyek jól érezhetően elütöttek a belső- és észak mezőségi stílustól. Az újabb kutatások hatására és előrehaladtával lassan tisztult a kép. A Kis-Szamos bal oldali vízgyűjtő területének falvaiban gyűjtött hanganyagok alapján ugyanis igen sok nagy mértékű egyezést találtak stílusban, díszítéstechnikában, játéktechnikában, dallamkincsben, előadásmódban, táncrendben, egyáltalán népzenei értelemben, Válaszúttal és Bonchidával. Bár már a múlt század elején, 1911-ben készült népzenei leírás és gyűjtés, egy bizonyos Kocsis Lajostól, aztán 1941-ben Járdányi Pál is foglalkozott Kide énekeivel, de igazán csak a kétezres évek eleje óta kutatva és ezáltal pontosabb ismereteket kaptunk Almási István és Könczei Csongor kutatásainak jóvoltából.
Ezek a vidék kultúrájával foglalkozó dolgozatok a következők:
- Kocsis Lajos: Felsőtők és vidéke szöveg nélküli népzenéjének ismertetése – 1911. Kolozsvár
- Járdányi Pál: A kidei magyarság világi zenéje – 1943. Kolozsvár
- Almási István: „Kocsis Lajos népzenegyűjtése a XX. század elején” – 2009. Kolozsvár
- Könczei Csongor: Az átmeneti vidék fogalmának körülírhatatlanságáról – 1997. Kolozsvár
Én 2018 után kezdtem kutatni a környéken. Bonchida zenéjével és táncaival foglalkozó szakdolgozatom írása közben fordult érdeklődésem a Kis-Szamos melléke irányába. Én is e négy tudományos írás, valamint a saját magam által gyűjtött anyagok, helyiekkel való beszélgetések alapján tudom leírni az alábbiakat.
Arról, hogy a Mezőség, Kalotaszeg és Szilágyság között fekvő terület, a Kis-Szamos melléke nem csupán átmeneti vidék, hanem önálló kistáj, Könczei Csongor értekezik részletesen, megfelelő indoklással.
„…Az átmeneti vidék fogalom használatának megkérdőjelezését bizonyítja az a tény is, hogy a népi regionális identitástudatban nincsenek átmenetek, hiszen minden falusi közösségkultúráját sajátjának, önmagát pedig valahová tartozónak érzi … bizonyos kultúrelemek átmeneti jellegük által is körülírhatók, viszont ezek felsorakoztatásából és elemzéséből nem következtethetünk átmeneti vidékek meglétére.”
A négy patakvölgy és a Kis-Szamos túl oldalán lévő néhány falu dallamkincse részben megegyezik a közeli mezőség és kalotaszegi dallamokkal, de a régi stílusúak a románok használatába kerültek. A magyarok az új stílusú nótákat szerették inkább. A közeli városok miatt a polgárosodás és a magyarság azon hite, hogy „kismagyarország” felől jönnek az igazi magyar dallamok, az újstílusú énekek irányába fordították a zenei ízlést a XX. század folyamán. 1911-ben még kizárólag régi stílusú zenét gyűjtött Kocsis Lajos, de az igen gyorsan polgáriasult vidék zenei ízlése hamar megváltozott. Járdányi Pál 1941-ben már ezt az állapotot rögzítette. Az 1970-es években Demény Piroska és Kallós Zoltán pedig elvétve talált már régi stílusú dallamokat a Kis-Szamos mellékén. Ekkortájt bomlott fel a hagyományos kultúra a falvakban és szűntek meg lassan a vasárnapi táncok, hagyományos bálok.
Zenei stílus
Ismeretlen terület számunkra a Kis-Szamos melléke zenéje. Eddig nem játszották a táncházas zenészek, mivel „átmeneti vidék” címszóval kevésbé volt érdekes, mint a karakteresebb Mezőségé, vagy Kalotaszegé.
A bonchidai zene ismertebb számunkra, de mikor meghalljuk a Lozsárd völgyi vagy Borsa völgyi zenészeket, elképesztő hasonlóságot vélünk fölfedezni. Itt érthető meg, miért ütött el olyan nagyon a bonchidai zenészek játéka mondjuk a magyarpalatkai, magyarszováti, vagy buzai, ördöngösfüzesi zenétől. Míg ez utóbbi mezőségiek súlyos, egész mélyről jövő, „földszagú” zenét játszanak és ugyanolyan vagy legalábbis hasonló érzetet keltenek bennünk hallgatókban, úgy a bonchidai, válaszúti, esztényi, kendilónai, zenészek úriasabb, hangvételük okán könnyedebb játékstílust képviselnek.
A Kis-Szamos mellékén, akárcsak Kalotaszegen, a hajnali (lassú cigánytánc), már csak énekelve létezett a XX. században. Csárdás tempójuk gyorsabbak a mezőséginél, kevesebb díszítéssel, helyenként tizenhatodolással helyettesítve a körülírást. Bár díszítő stílusuk hasonló, de a körülírások, előkék, utókák, rávibrált kitartott hangok mégis inkább könnyeden csipkézetté teszik a hangzást. Ezért kalotaszegiesebb, de nem az. A prímás időnkénti oktávozással erősíti a hangzást. Második fekvést szívesen használnak, ha a dallamív úgy kívánja, de Csoma Ferencnél sokszor „szól ki” az E-húr, mert első fekvésben ő jobban szereti zengetni, ez meg nem jellemző Kalotaszegre.
A másodhegedűs inkább oktávozást használ, vagy együtt játssza a dallamot a prímással.
A brácsakíséret a bonchidai hangzásból ismert számunkra. Nem úgynevezett dallamkísérő dúr akkordokra épülő, mixtúrás felépítésű. Inkább funkcionális, de leginkább sajátos.
A bőgő ehhez alkalmazkodó, szokásosan „szabad mozgásterű”.
A cimbalom szintén a bonchidai hangzást képviselte, nem leuralva a prímást, szépen felbontogatva, körülírva a dallamot, időnként kisebb szólisztikus megnyilvánulással.
Fúvós zenészről nem tudunk a környéken, bár Járdányi Pál könyvében említi, hogy: „nagyobb bálokban, lakodalomban 7-8 tagú zenekar: két hegedűs, két kontrás, kisbőgős, nagybőgős, cimbalmos, még „klánétás” is segítette a prímást.”
Táncélet
Táncalkalmak
Két féle táncot különböztetnek meg, a rendes táncot és a bált.
Rendes tánc minden szombat este vagy vasárnap, istentisztelet után volt, szűk körben, csak egy falu fiatalsága számára, melyet télen háznál, nyáron csűrben rendeztek. Ilyenkor három zenészt fogadtak.
Batyus bált nagyobb ünnepkor (karácsony, farsang, húsvét) rendeztek, belépővel az iskola vagy kultúrház épületében, melyet meghirdettek a környékbeli falvakban is. Ilyen mulatságra meghívókat küldtek, védnököket és rendezőket kértek fel, hét-nyolc tagú cigánybandát fogadtak. Előtte többnyire a helyi műkedvelő színjátszó csoport színdarabot is bemutatott, (pl. Bonchidán, Kidében is). A farsangi bálokat egyeztették a környék falvaival, hogy minden szombatra legyen bál valahol, cimbalmossal, két hegedűssel. A táncok ugyanazok, mint a rendes táncban. Volt még juhbemérési, sorozási, kaláka tánc és nem utolsósorban eljegyzéskor, lakodalomban.
„A falusi fiatalság egykori „egybejárási” területeire a bálok, táncok alapján lehet következtetni: Esztény, Alsó- és Felsőtők, (kevésbé a keveredett Szarvaskend) fiatalsága együtt mulatott. De összejártak a kideiekkel, a magyarderzseiekkel, A Borsa völgyéből pedig a kolozsborsaiakkal, bádokiakkal, csomafáiakkal, magyarköblösiekkel, sőt még messzebbről, a bodonkúti, fodorházi és szucsági fiatalsággal is.A felsorolt kapcsolatok tükrözik a Lozsárd völgyi magyarok „életterét”, kulturális határait. Azonban az elhatárolódás működhet fordított irányba is: például a válaszútiakat már ritkábban hívták bálokra, nemigen házasodtak velük, ők már „mások” voltak…” (Könczei)
„Kide, mint magyar többségű település fontos központ volt. Az általuk szervezett bálokba sok más településről is jártak, és a bálok szervezésénél ügyeltek, hogy ne egy időpontban legyen más falvakban is bál. Legények és lányok egyaránt eljártak más falvakba is ezekre az alkalmakra, hiszen ekkor tudtak ismerkedni, barátokkal találkozni, vagy épp rokonokat meglátogatni.” (Csuri)
Felhasznált irodalom:
- Almási István: „Kocsis Lajos népzenegyűjtése a XX. század elején”, Kolozsvár, 2009.
- Csuri Szandra: Borsa völgye táncélete Mezőség és Kalotaszeg határán, In: Tánc és társadalom, Magyar Táncművészeti Főiskola, Bp. 2016.
- Könczei Csongor: Az átmeneti vidék fogalmának körülírhatatlanságáról, Kolozsvár 1997.
Bálint Ferenc esküvője a vőlegény násznagyainál, Cinege Zoltán és Erzsébet udvarán, esküvő után
Táncok
Külön táncrendje volt a magyaroknak és románoknak – szórvány vidék lévén és a vegyes lakosság okán.
A magyarok általában férfitánccal, a magyarral kezdtek, mert a legények többnyire hamarabb értek oda. Ennek neve: magyar tánc, legényes (Alsótőkön), verbunk (Esztényben) vagy csűrdöngölő (Felsőtőkön). Ez a gyors férfitánc dallamvilágban és a zenészek vonókezelésben is a kalotaszegi legényeshez hasonlít.
Az öregek lassú legényes táncát ritka magyarnak mondták. Ennek dallamvilága viszont többnyire a 4/4-es tempójú mezőségi lassú magyaréhoz hasonlít. Ez azt feltételezi, hogy vannak „igazi” ritkák itt is.
Ezután csárdást, gyors csárdást táncoltak szinte egész estig a lányok kedvéért. Ezekben a zenei játékmód és díszítéstechnika könnyedebb, úriasabb a mezőséginél. A hajnalik, csárdások gyorsabb tempójúak, mint a mezőségen.
Kocsis Lajos ezt írta a magyar rend táncolási módjairól 1911-es lejegyzése alá, hozzáfűzésként:
„Ezeket a magyar táncokat néhány évvel ezelőtt is hallottam hegedülni, de csak most tanultam meg Szalontai János Alsótőki hegedűstől. Rendesen ketten vagy hárman játszották: egy prímhegedűn, kontrahegedűn és kisbőgőn.
A magyar táncot csak a legények táncolják. Úgy a magyarok, mint a románok, ugyanazon cifrázatokkal és figurákkal járják. Minden táncmulatság ezzel a tánccal kezdődik.
Mikor a cigány elkezdi húzni, a legények, akik járni akarják, mind a cigány elibe gyűlnek, s taktusban nyolc ütemet balra, majd jobbra körbe járnak. Ezután arccal a kör középpontja felé állva kezdik el a figurázást. A figurák olyanformák, mint a magyar szólónál. Ezután ketten-ketten egymással szembeállva figuráznak, egyszer jobbra, máskor balra, vagy az egyik balra, a másik jobbra, s megfordítva. Táncolás közben ujjaikkal taktusban pattogtatnak. Minden figurázás bokázással vagy a csizmaszár megütésével végződik.
Ha nagyon nekimelegedtek a táncolásnak, vagy ha változtatni akarnak a tánc sorrendjén, a délután utolsó óráiban megismétlik újból a táncot. Rendes körülmények között egy nap csak kétszer szokták táncolni…
A lassú csárdás táncolási módja egészen ugyanaz, mint más vidéken.
A gyors csárdást a magyarok éppúgy járják, mint más vidéken, a románok némi változással; mikor a cigány elkezdi húzni, ki-ki ahol akarja, ott járja; ezután mindenki a cigány elébe jön, s ott járja el. Ez rendre megy, s körben megállva a párok nézik a soron levőt. Ez így megy, míg mindenki nem táncolt a cigány előtt. Ha egyszer mindenki táncolt a cigány előtt, újból kezdődik a páronként való tánc a cigány előtt.”
Kocsis a román táncolási módról szintén írt röviden a gyűjtések alá:
„A de-a-nvârtita táncot csak a románok táncolják. Azt mondják róla, hogy a nemzeti táncuk. A forgatós tánc páros tánc, férfiak és leányok járják a következőképpen. Mindenki ott táncol, ahol neki jólesik. A férfi a táncosnéját kezénél fogva tartja. Két lépést tesznek előre, kettőt hátra, majd derékon fogja a táncos lányt, s éppúgy forognak, mint a mi lassú vagy gyors csárdásunkban. Azután a táncos a leány jobb kezét magasra tartja, és a leány egy helyben körben elkezd forogni. Ezt a három táncfigurát váltogatva járják. A jó táncos legények a három figura mellett még ugrálnak és bokáznak úgy, mint a magyar táncban.
A figurázás pedig a következő. A táncos taktusban a lábujjával és sarkával érinti a földet. Egyszer egyik lábával, máskor a másikkal, a lábcserélés közben pedig egyet bokázik, vagy a csizma szárát kezével csapkodja; majd fél lábra áll, s a levegőben levő lábának szárát körben forgatja felváltva, egyszer az egyiket, máskor a másikat; minden figurázást vagy pontot bokázással, vagy a csizma szárának ritmikus csapkodásával fejez be. A táncosnő addig, míg táncosa figurázik, ott áll mellette, vagy a bal kezét fogja. Gyakran ketten-hárman vagy többen is egymással szembeállva figuráznak. Ha nagyon nekimelegedtek, a táncosnőket még el is bocsátják, s úgy táncolnak. Ha megelégedtek az ilyen módon való táncolással, újból felveszik a lányokat, s tovább táncolnak. Táncolás közben énekelnek és csujogatnak.
A de-a lungu tánc… Lépései ugyanazok, mint a mi lassú csárdásunknak, csakhogy körben járják. Páros tánc. A férfiak a körnek a belső felén állanak arccal arra, hogy a kör mindig jobbról balra forog. A leánynak a bal kezét fogják. Két hosszú lépést tesznek előre, két rövidet hátra. Semmi figurázás nincs. A mi vidékünkön nem divatos tánc, nem is igen táncolják.”
Polgárosult vidék lévén igény volt arra is, hogy valcert és polkát is járjanak.
A románoknál csak „rendes” tánc volt. Ők szintén templomozás után kezdték és estig meg sem álltak a forgással. Ha a lányok nem jöttek elég hamar, a román legények is magyar táncot (joc ungureștét) jártak. Mikor a lányok is ott voltak már, lassú csárdást (joc țiganesc) jártak, aztán megállás nélkül forgatóst (de-a-nvârtita), majd gyors csárdással fejezték be a táncrendet. De néha a valcer és polka sem maradhatott le.
A zenészeket pénzért, de többnyire természetbeni juttatásért fogadták meg (kalákával megművelték a földjét, esetleg tüzelőfát kapott). A rendes táncban hárman muzsikáltak, hegedűs-brácsás-bőgős, míg nagyobb bálokban, lakodalomban 7-8 tagú zenekar: két hegedűs, két kontrás, kisbőgős, nagybőgős, cimbalmos, még „klánétás” is segítette a prímást. (Járdányi Pál)
Tehát a magyar és román táncrendek a következők:
Magyar rend:
- férfi táncok: ritka magyar és magyar tánc vagy legényes
- páros táncok: csárdás és gyors csárdás
- „az uraké”: valcer, polka.
Román rend:
- férfi tánc: joc ungurește, (ritka magyar és magyar tánc vagy legényes)
- páros táncok: joc țiganesc, de-a lungu, de-a-nvârtita, țiganeste iute.
A zsidó lakosságnak nem alakult ki hangsúlyos zenekultúrája a vidéken, de voltak sűrűbben kért csárdásaik és egy zsidó asztali nótának nevezett háromnegyedes, németes hangzású dallamuk, melyet Csoma Ferenc Almásinak Istvánnak és Könczei Ádámnak is feljátszott a gyűjtések során.
Felhasznált irodalom:
- Almási István: „Kocsis Lajos népzenegyűjtése a XX. század elején”, Kolozsvár, 2009.
- Almási István: Néhai Csoma Ferenc, esztényi prímás, Kolozsvár, 2009.
- Járdányi Pál: Kidei magyarság világi zenéje, Kolozsvár, 1943.
Zenészek, zenekarok a Kis-Szamos mellékén
A zenekari felállás általában három tagú volt a „rendes táncban” vagy vasárnapi táncban: hegedű, háromhúros brácsa, bőgő vagy kisbőgő. Ünnepkor, vagy bálban már 6-7 tagú volt a banda.
Kocsis Lajos így tudósít Felsőtőkről: „Újabban rendesen három cigány hegedül: egy prímhegedűs, egy kontrahegedűs és egy kisbőgős… batyus bálra nagy előkészületeket tesznek: meghívókat küldenek, hét-nyolc tagból álló cigánybandát fogadnak.” Magának Kocsisnak „négy-öt tagból álló, falusi zenekarok mintájára szervezett, hegedű-brácsacimbalom-nagybőgő összeállítású együttese is volt, mellyel leányos házaknál rendezetttáncmulatságokon a zenét szolgáltatta”.
Járdányi Kocsishoz hasonló megállapításra jut Csoma Ferenc esztényi zenekaráról. Ezt írja: „Bandájának összetétele változó, kétszer hallottam őket: egyszer hárman voltak (prímás, kontrás, bőgős), máskor rajtuk kívül egy cimbalmos is… segítségei nem állandók, különböző falukból szedi őket össze… A banda létszáma három és hét között ingadozik. Mondják, ha heten vannak, két kontrás, kisbőgős, nagybőgős, cimbalmos és egy »klánétás« segítik a prímást…”
Lozsárd völgye zenészei
Kocsis Lajos írja, hogy a környék cigány zenészeit a híres Szalontai János (1882-1920.), alsótőki prímás a házában tanította, így a leghíresebbet, az esztényi Csoma Ferencet is, 1911-ben. Pont akkor járt ott Kocsis, mikor az akkor 13 éves Csoma ott töltötte hat hetes hegedűtanulási idejét Szalontainál.
„…Szalontai János a környékbeli magyarok és románok mulatságain (lakodalmak, eljegyzések, keresztelők, aratókalákák, bálok alkalmával) járt táncok zenei kíséretének ellátására készítette föl Csoma Ferencet. Ennek értelmében főképpen „magyar tánc”, „ritka magyar”, „lassú csárdás”, „sebes csárdás”, „joc ţigănesc”, „de-a lungu” és „de-a-nvârtita”, továbbá kisebb mértékben „polka” és „valcer” kíséretéül szolgáló dallamokat tanított neki, tánchoz nem kötődő szöveges dalt viszont elenyészően keveset.”
…Az Alsótökön elsajátított melódiák legnagyobb része a „lassú csárdáshoz” kapcsolódik. Közöttük főként régi stílusú hét, nyolc és tizenegy szótagú, valamint a „jajnóták” kategóriájába tartozó dallamok fordulnak elő. Csoma Szalontaitól új stílusú népdalt nem tanult.”
Pákai János és Ilus lagziján Csoma, Emil Ungurean, Gavril Ungurean szarvaskendi bőgős, 1958. október 25., Esztény
A Lozsárd völgyében és a Borsa völgyében Csomát hívták a legtöbbet muzsikálni a környékbeliek. Bár fehér ember volt, nem cigány, meglepő ügyességgel kezelte a hegedűt és kitűnt szép játékával, jó előadóképességével a prímások között. Két segítsége volt, Emil a brácsás és Gavris a bőgős.
Rajta kívül Esztényben volt még egy prímás, Papp Lajos, akit szintén Szalontai János tanított hegedülni, de sajnos az ő játékából nem lett felgyűjtve, így nem maradt meg hangzóanyag az utókornak. Neki két leánya él még, akik igen jó hangú énekesek, őket is felgyűjtöttem Esztényben.
Apánk zenekara Alsótőkön működött – mondta egyik leánya, Ilus néni. Mesélt arról is, hogy brácsása Szalontai János – a híres prímás és hegedűoktató – testvére, Szalontai András volt, aki jól kontrázott és ő volt a cimbalmosa is. Csomát kísérve sokat cimbalmozott alakodalmakban, bálokban, főleg Alsótőkön, Felsőtőkön, Esztényben és Kidében. Ez utóbbi, bálok szempontjából igen népszerű hely, jóval messzebb esett, két patakvölggyel arrébb. Ezért szekérrel vitték át a Lepényes hegyen a cimbalmot, bőgőt. A zenészek meg a kocsi mellett baktattak, hogy a ló bírja az utat. Még a januári 1-jei kidei újévi bálba is, a nagy hóban. Elmondása szerint a gordonos (bőgős) „Laci bácsi” volt – de sajnos nem tudtam meg tőle a zenész teljes nevét.
Csoma Ferenc esztényi zenekara:
- Csoma Ferenc prímás – Esztény, 1898-1981.
- Ungurean Emil brácsás – Magyarszarvaskend, 1919. – Esztény, 2009.
- Ungurean Gavriș bőgős – Magyarszarvaskend
Papp Lajos alsótőki zenekara:
- Papp Lajos prímás – Alsótők, 1907-1971.
- Id. Szalontai András cimbalmos, brácsás – Alsótők, 1892-1975.
- Gál László bőgős (A mindenki által ,,Laci bácsinak” szólított cigány zenész) – Alsótők, pontosan nem tudni, de 1900-as évek elején született – Kolozsvár, 1970-es években halt meg
A két prímás tanára:
- Szalontai János prímás – Alsótők, 1882-1920.
Muzsikusok: Csoma Ferenc, magyarszarvaskendi Emil Ungureanu brácsás, alsótőki Laci, a cigány bőgős
Almási I. A népzene jegyében – Néhai Csoma Ferenc esztényi prímás
A zenészek az anyakönyvekben
Esztényi Csoma Ferencről
1898-ban született Magyarköblösbön. Földműves apja ekkor „béresbíró”-ként dolgozott ott. De szülei hamarosan visszaköltöztek Eszténybe, ahol felnőtt és egész életét ott élte le.
Csoma muzsikál, Bálint Ferenc és Abrudán Júlia esküvője, 1970.VIII.8 Esztény
„Tizenhárom évesen kezdett hegedülni tanulni, mégpedig nem önképzés útján, nem „magától”, ahogy általában a falusi zenészek szeretik hangoztatni, hanem a közeli Alsótők hajdani híres magyar prímásától, Szalontai Jánostól, aki az 1910-es években meglehetős rendszerességgel foglalkozott fiatal muzsikusok képzésével… Csoma hat hétig tartó „tanfolyamon” vett részt, amelyért apja 12 forintot fizetett. Ezalatt Szalontai János házában lakott, csak vasárnaponként ment haza Eszténybe. A tanítás a hegedűjáték technikai elemeinek megismerésére, az akkoriban használatos táncdallamok – természetesen kotta nélküli, csupán hallás szerinti – elsajátítására és a kis hangszeres együttes vezetésével kapcsolatos tapasztalatok átadására irányult. Csoma élete végén is hálával és tisztelettel, mint „tanítómesterét” és „gazdáját” emlegette Szalontait, aki 1920-ban mindössze 36 éves korában halt meg…
…Az Alsótökön szerzett alapismeretek birtokában Csoma Ferenc egy ideig, a továbbképzés jegyében, mestere együttesében játszott. Tulajdonképpen ekkor halmozódott fel dallamkészletének jelentősebb hányada, és ekkor tett szert jártasságra a tánczenei előadásmód sajátosságainak érvényre juttatásában.
Így fejlődött hamarosan elsőrangú, a Szamos menti dombság falvaiban nagyra becsült prímássá. Saját zenekara a leggyakrabban hét tagból állott. Összetétele két prímhegedű, két brácsa, egy-egy cimbalom, kisbőgő és nagybőgő volt. Elismert muzsikusként alkalomadtán maga is segített egyik-másik kezdő társának a hangszerjáték fogásait megismerni…
Az Alsótökön elsajátított melódiák legnagyobb része a „lassú csárdáshoz” kapcsolódik. Közöttük főként régi stílusú hét, nyolc és tizenegy szótagú, valamint a „jajnóták” kategóriájába tartozó dallamok fordulnak elő. Csoma Szalontaitól új stílusú népdalt nem tanult… Csoma Ferenc neve az 1940-es évek elején vált ismertté a népzenetudomány számára… A Borsa völgyében végzett gyűjtések során Járdányi Pál figyelt föl rá, majd nemsokára közzétett kidei monográfiájában, „a közös éneklési, zenélési alkalmak” leírása rendjén, megkülönböztetett elismeréssel méltatta a muzsikus kimagasló erényeit.” (Almási István)
Járdányi Pál a Borsa völgyi gyűjtése alkalmával szintén találkozott Csomával és nagyon szívélyes, meleg hangon írt róla, a Kidei magyarság világi zenéje című könyvében.
„Több zenész »banda« működik a környéken. Leghíresebb és legjobb Csoma Ferenc esztényi (Szolnok-Doboka vm.) magyar földműves együttese; őt hívják legtöbbször. Kiváló, nagy tehetségű hegedűs ez a Csoma Ferenc. Előadóképességének vizsgálata külön tanulmányt érdemelne. Telt, tömör tónus, igen finom, de azért a dallam egységes vonalát meg nem törő frazeálás, rendkívül gazdag, kifejezően ritmikus előadás (szinkópás eltolódások művészi használata), sziporkázóan ötletes és virágos ornamentika! Bandájának összetétele változó; kétszer hallottam őket: egyszer hárman voltak (prímás, kontrás, bőgős), máskor rajtuk kívül egy cimbalmos is. […] Csoma Ferenc »segítségei« nem állandók; különböző falukból szedi őket össze; elmarad némelyik, új jön a helyébe. A banda létszáma három és hét között ingadozik. Mondják, ha heten vannak: két kontrás, kisbőgős, nagybőgős, cimbalmos és egy »klánétás« segítik a prímást.
Csoma egy régebbi híres bandának volt fiatal korában a kontrása; az öreg kidőlte után vette át a vezetést. Valószínű tehát, hogy egy hagyományos stílus átadásáról és folytonosságáról van itt szó, amely a zenei anyag változása, modernizálódása közben is feltétlenül sokat megőrzött jellegéből.” (Járdányi Pál)
Konfirmáltak anyakönyve, benne Csoma Ferencről szóló bejegyzés
Csoma, zenekarával főleg a Lozsárd- Lóna- és Borsa völgyében muzsikált az 1960-as évekig. Azután Esztényben és a szomszédos falvakban zenéltek már csak – egyik interjúalanyom, a kidei Angyalosi Erzsébet elmondása szerint.
Csomának négy lánya és egy fia született, akik közül a legkisebb leány még él, ma Désaknán lakik. Esztényi háza már romokban áll, de az idős falubeliek azt mondják, míg élt az öreg, nagyon szépen rendben tartotta otthonát és a kertjét is művelte.
Nyolvan évesen még kiválóan hegedült Könczei Ádám és Almási István gyűjtésén is.
1981-ben halt meg Esztényben, ott is van eltemetve, feleségével, Török Rózával egy sírban.
Emléke örökké megmarad hegedűjátékával!
Almási I. A népzene jegyében – Kocsis Lajos Felsőtők vidékének népzenéjéről írt dolgozata
Kocsis Lajosról
Kocsis Lajos 1892. május 30-án született Felsőtőkön. Édesapja jegyző volt, és anyai ágon Almási Sámuel (1807-1875) dédunokája volt, aki a IXI. század egyik legjelentősebb dalgyűjteményének megalkotója volt. Elemi iskolába szülőfalujában járt, középiskolai tanulmányait pedig a Kolozsvári Református Gimnáziumban végezte. Még hallgató volt, amikor kitört az első világháború. 1914 decemberében bevonult katonának. Néhány hónapig tartó kiképzés után 1915 márciusában kivezényelték a harctérre. Megbetegedett, de felépült. Majd ismét visszavezényelték a frontra, ahol 1916. augusztus 1-jén, 24 évesen elesett.
Kocsis zenei tehetsége okán, rövid élete során a muzsikálásban vitte a legtöbbre. 4-5 tagú, falusi zenekarok mintájára szervezett, hegedű-brácsa-cimbalom-nagybőgő összeállítású együttese is volt, mellyel leányos házaknál rendezett táncmulatságokon a zenét szolgáltatta.
A népzenegyűjtést Felsőtőkön, 1911 tavaszán, 19 éves korában végezte. Munkája, tapasztalt kutatóknak is becsületére vált volna. Témaválasztásához kétségkívül hozzájárult Sprődi János irányt szabó véleménye is. Kocsis Lajos lejegyzési módja, hogy a dallamokat előbb hallásból hegedűn megtanulta, majd emlékezetből kottázta le azokat. Legtöbb adatát Szalontai Jánostól jegyezte le, aki Alsótőkön élt és a környék zenészeit tanította hegedülni. Kocsis őnála járván találkozott Csoma Ferenccel, a későbbi legjobb esztényi prímással, aki akkor éppen ott töltötte 6 hetes hegedűtanulmányát. Később, Almási gyűjtései alatt, Csoma 80 évesen is ugyanúgy játszotta ezeket a dallamokat, ugyanazokat, melyeket Kocsis 1911-ben gyűjtött Szalontaitól. Miközben Kocsis a népi dallamokkal ismerkedett, Szalontait viszonzásul keringőkre tanította.
Dallamgyűjteménye bevezetőjében Kocsis Lajos néhány szóval jellemezte a Felsőtők környékén lévő falvak földrajzi fekvését, gazdasági életét és lakosságát, majd tüzetesen ismertette a táncalkalmakat, a hangszeres együtteseket, a zenészek kalákával történő megfogadásának módját, valamint a lakodalmi szokásokat. Írása több szempontból is igen becses. Egyenlő mértékű alapossággal mutatja be a magyarok és a románok táncéletét, kiemelve a közös illetve a sajátos vonásokat. Hitelesen tájékoztat egy jellegzetes erdélyi táj paraszti társadalmának a XX. század elején még virágzó korszakát élő zenei és tánchagyományáról.
Dallamlejegyzései azt sejtetik, hogy korai halálával egy ígéretes zenészpálya szakadt félbe.
Felhasznált irodalom:
- Almási István: Kocsis Lajos népzenegyűjtése a XX. század elején – in: Almási I: A Népzene jegyében, Kolozsvár 2009.
Lóna völgye zenészei:
A Kallós Zoltán által Kidében és Kendilónán készített felvételeken az alábbi zenészek felvételei maradtak meg az utókor számára:
- Petrusán László „Taci” prímás – Kendilóna 1913.
- Kolozsi Sándor prímás – Doboka 1906-1981.
- Kolozsi Gavriș prímás – Doboka 1934.
- Kolozsi Ádám bőgős – Doboka 1931.
- Kolozsi István brácsás – Doboka
- Lakatos József brácsás – Kendilóna 1925.
- Balázs Ferenc harmonikás – Kendilóna 1942.
A Kolozsiak egy család, Sándor fiai Gavriș és Ádám. János testvérük, aki nem lett zenész, ma is Dobokán él. Ő mesélte, hogy édesapja, Sándor fiaival és egy Kolozsi István nevű brácsás sógorral játszottak egy zenekarban, így muzsikáltak a környéki bálokban, mulatságokban.
„Kide tekintetében két jelentős zenekarról kell említést tenni: az egyik Csoma Ferenc és bandája Esztényből, a másik pedig Gavriș és bandája Dobokáról. Az eddigi adatok alapján Csoma Ferenc kb. 1959-ig járt zenélni Kidébe. Munkásságáról, és arról, hogy mennyire jó zenésznek tartották a falubeliek, már Járdányi is említést tett. Mikor Csoma már koránál fogva egyre kevesebb alkalmat vállalt, elkezdték hívni Gavrișt, azaz Kolozsi Gábort és társait, és bár jó cigányzenésznek tartották őket, mégsem annyira jónak, mint az esztényi bandát. Több interjúalany elmondása példa arra, hogy még most is milyen nagy tisztelettel és szeretettel beszélnek Csoma Ferencről. Sűrűn emlegetik, hogy mennyire nem szerette, ha valakinek nem volt ritmusérzéke, ezért gyakran a rossz táncosokat el is küldte, hogy ne előtte, vagyis ne a zenekar előtt táncoljanak, inkább valahol hátrébb. A zenészek által rendszeresen bejárt hálózat feltérképezése szintén szükséges teendő. Az eddigi adatok alapján Bodonkútra például már nem ez a két zenekar járt bálokba zenélni.”
A guggoló hegedűs Kolozsi Gavriș Dobokáról – forrás: Kide falu Facebook oldala
Bonchidán és Válaszúton a következő zenészek éltek:
Kallós Zoltán szerint Válaszúton általában bonchidai zenészeket fogadtak a mulatságba. A környéken ez volt a legkapósabb zenekar. Nem véletlenül, hiszen jobbnál jobb cigány muzsikus élt ott. A leghíresebbek a hatvanas években:
BONCHIDA:
- Pusztai Sándor „Szilaj” (1895) – prímás
- Pusztai Endre (1921) – prímás
- Bonc István „Puci” (1926) – prímás
- Kolbász Béla (1911) – prímás
- Ifj. Kolbász Béla (1939) – prímás
- Kalló János (1913) – brácsás (négyhúros)
- Ádám József (1920) – brácsás (négyhúros)
- Berki Sándor (1932) – brácsás (négyhúros)
- Ferenczi Sándor (1932) – brácsás (három húros)
- Berki Ferenc (1916) – bőgős
- Lakatos Károly (1927) – bőgős
- Cankó Károly (1897) – cimbalmos
VÁLASZÚT:
Sztojka József „Vak Náni” (1920) – prímás
Enyedi Márton kérdésemre az ő általa ismert Kálló Náci és Berki Béla prímásokon kívül egy bizonyos Berki Istvánt is megemlített, de róla sajnos nincs adat és tőle hangfelvétel sincs, csak egyetlen fénykép maradt meg. Pedig a bonchidai öregek úgy emlékeznek rá, mint egykori legjobb prímásra.
Lakodalom után, Bonchida, 1966. – Berki István hegedül, hátul középen Boncz István
Felhasznált irodalom:
- Almási I._A népzene jegyében – Néhai Csoma Ferenc esztényi prímás
- Almási I._A népzene jegyében – Kocsis Lajos Felsőtők vidékének népzenéjéről írt dolgozata
- Csuri Szandra: Borsa völgye táncélete Mezőség és Kalotaszeg határán Átmeneti régió vagy önálló mikrorégió? In: Tánc és társadalom, Magyar Táncművészeti Főiskola, Bp 2016
- Járdányi Pál: A kidei magyarság világi zenéje, Kolozsvár, 1943.
- Ocskay Rita: Egy Kis-Szamos menti falu zenekultúrája és amit eddig nem tudtunk róla, Bp, 2015.
Viselet és textíliák
Kérdésemre, hogy milyen ruhát viseltek Bonchidán az ő fiatal korukban, így válaszoltak Enyedi Márton és felesége, Anna:
Palotay Gertrud – Szabó T. Attila: Adatok a mezőségi magyar hímzés ismeretéhez – Bonchida, Fejérd-Telekfarka és Válaszút hímzései, Kolozsvár, 1943.
