Kocsis Lajos

Kocsis Lajos 1892. május 30-án született Felsőtőkön. Édesapja jegyző volt, és anyai ágon Almási Sámuel (1807-1875) dédunokája volt, aki a XIX. század egyik legjelentősebb dalgyűjteményének megalkotója volt. Elemi iskolába szülőfalujában járt, középiskolai tanulmányait pedig a Kolozsvári Református Gimnáziumban végezte. Még hallgató volt, amikor kitört az első világháború. 1914 decemberében bevonult katonának. Néhány hónapig tartó kiképzés után 1915 márciusában kivezényelték a harctérre. Megbetegedett, de felépült. Majd ismét visszavezényelték a frontra, ahol 1916. augusztus 1-jén, 24 évesen elesett.

Kocsis zenei tehetsége okán, rövid élete során a muzsikálásban vitte a legtöbbre. 4-5 tagú, falusi zenekarok mintájára szervezett, hegedű-brácsa-cimbalom-nagybőgő összeállítású együttese is volt, mellyel leányos házaknál rendezett táncmulatságokon a zenét szolgáltatta.

A népzenegyűjtést Felsőtőkön, 1911 tavaszán, 19 éves korában végezte. Munkája, tapasztalt kutatóknak is becsületére vált volna. Témaválasztásához kétségkívül hozzájárult Sprődi János irányt szabó véleménye is. Kocsis Lajos lejegyzési módja, hogy a dallamokat előbb hallásból hegedűn megtanulta, majd emlékezetből kottázta le azokat. Legtöbb adatát Szalontai Jánostól jegyezte le, aki Alsótőkön élt és a környék zenészeit tanította hegedülni. Kocsis őnála járván találkozott Csoma Ferenccel, a későbbi legjobb esztényi prímással, aki akkor éppen ott töltötte 6 hetes hegedűtanulmányát. Később, Almási gyűjtései alatt, Csoma 80 évesen is ugyanúgy játszotta ezeket a dallamokat, ugyanazokat, melyeket Kocsis 1911-ben gyűjtött Szalontaitól. Miközben Kocsis a népi dallamokkal ismerkedett, Szalontait viszonzásul keringőkre tanította.

Dallamgyűjteménye bevezetőjében Kocsis Lajos néhány szóval jellemezte a Felsőtők környékén lévő falvak földrajzi fekvését, gazdasági életét és lakosságát, majd tüzetesen ismertette a táncalkalmakat, a hangszeres együtteseket, a zenészek kalákával történő megfogadásának módját, valamint a lakodalmi szokásokat. Írása több szempontból is igen becses. Egyenlő mértékű alapossággal mutatja be a magyarok és a románok táncéletét, kiemelve a közös, illetve a sajátos vonásokat. Hitelesen tájékoztat egy jellegzetes erdélyi táj paraszti társadalmának a XX. század elején még virágzó korszakát élő zenei és tánchagyományáról.

Dallamlejegyzései azt sejtetik, hogy korai halálával egy ígéretes zenészpálya szakadt félbe.

(Almási István nyomán)